Zenélni...

Válogatás Pongrácz Zoltán a zene történetéről szóló előadásaiból 2. rész


2013. június 20. 14:45

A kiváló zeneszerző, karnagy és pedagógus 1961-64 között tartott előadásaiból wikipedia-án  Terckvart  által 2003-ban közétett anyag részletes információt tartalmaz.

 

 

Középkor [szerkesztés]

A kereszténység elterjedt, Nagy Konstantin államvallássá tette. A pogány szertartások helyébe egységes zenei stílus lépett, amit minden keresztény országban használtak. A római birodalom kettévált. A Nyugatrómai Birodalom központja Róma, a Keletrómai Birodalom fővárosa Bizánc.

Bizáncban külön udvari zenekar alakult ki. Itt jött létre a korai kétszólamúság. Ez a császári udvar zenéje. Kétféle formája:

  1. Parafonia (kvintpárhuzamokban halad),
  2. Izon (felső szólam a dallamot, alsó pedig az alaphangot énekelte). A többszólamúságot mégsem innen számítjuk, mert nem terjedt tovább.

Bizáncban volt ezüstorgona – protothauma (főcsoda). A császári palotában szólal meg parafónia és izón formájában. Protothauma ezen kívül csak a bazilikában volt. Az orgona innen terjedt el. Knnstantinos Kapronymos (V. Konstantin) a 8. században Kis Pipin nek küldött protothaumát, ő a templomban helyezte el. Így lett templomi hangszer. Bizánc egyházi zenéje megegyezett a kereszténységével.

Gregorián [szerkesztés]

A kor első századaiban alakult ki a gregorián. Dallamait, szövegeit Nagy Szent Gergely (590-től 604-ig volt pápa) gyűjtette össze, kódexekbe íratta és a Szent Péter-bazilika oltárához láncoltatta. Cantus gregoriánum. Nevezték cantus firmusnak is, amely annyit jelent: odaerősített – láncolt – dallam.

A gregorián több nép – latin, görög, szír, egyiptomi, zsidó - zenéjéből olvadt össze. Ez a zenetörténet első klasszikus stílusa. Klasszicizmus=a forma és tartalom egyensúlya, összefoglal addig szétszórt törekvéseket, jelenségeket. Itt a sok népzene lett közös.

Négy főhangneme: dór, fríg, líd, mixolid. Nem egyeznek meg a görögök hasonló elnevezésű hangnemeivel. A gregorián dór d-től d-ig, a fríg e-től e-ig, a líd f-től f-ig, (Dór-fríg csere.) a mixolid g-től g-ig halad felfelé. Az ima alulról száll fölfelé, a gregorián-melódia emelkedő.

Fentiek az autentikus hangnemek. Voltak olyanok is, melyek az alaphangnál 4 hanggal lejjebb ereszkedtek – pl. dór a-tól a-ig, záró hang d. Ezek a plagális hangnemek. Minden skála alaphangját finális-nak (záróhang) nevezik. A másik főhang a domináns, a dórban, lydben, mixolydban az 5., a frigben a 6.hang. Ha e-től számítjuk, ez a ’c’ hang a ’h’ helyett, mert a h és f között tritonus hangköz lép fel, diabolus in musica (ördög a zenében). A domináns hangon lehetett recitálni. Ilyen plagális hangnem pl a hypofrig – c-től c-ig, alaphangja e. Ezek az egyházi hangnemek, modusok, modális hangnemek. Ezeket számokkal jelezték, az autentikus hangnemeket páratlan, a plagális hangnemeket páros számokkal.

Kétféle éneklési mód volt:

  1. Recitálás (jelentése a latin „cito” igéből ered, melynek jelentése: mozgat, idéz, hangoztat; de összefüggésben van a repercussion=visszaverődés szóval is, mert egy hang sokszor ismétlődik) a domináns hangon történt, vesszőnél, pontnál a recitáló hangot elhagyták, és vagy flexa-t (hajlítás) alkalmaztak, vagy mondat végén a finálisra ugrottak.
  2. Széles melódiákban való dallamépítés. Így az előadás igen változatos volt.

A responzóriumban előénekes és szóló váltakozik, az antifónában két kórus válaszol egymásnak. Papok és kántorok (cantores), vagy a cantores két részre oszlik. A szöveg ritmikus próza, a dallamritmus szabad, szokásos ütemekbe nem lehet bepréselni. Csak Ambrus püspök – Milánó, 339-397 - idejében énekeltek hymnus-t, ebben a szöveg már vers. Időmértékes verslábak szerint megy. Ambrus vezette be a szillabikus verset, melyben a szótagszám szerint rímelve írtak. Ezeknek az ókeresztény himnuszoknak nagy jelentősége van.

Szillabikus verseknél az egyes sorok azonos szótagszámúak, így több vers énekelhető egy dallamra. A megzenésített első strófát heirmos-nak (mintastrófa) nevezték. A mintastrófák gyűjteménye a heirmológia. A himnuszok egyes részei után következik a iubilatio (ujjongás). Egy szótagra több, néha 15-20 hang – melizma - is eshetett, ez volt a kolorálás. Ezt rendszerint szólóénekes énekelte, legtöbbször az alleluja (dicsérjétek) szóra hangzott el. A kolorálás más műfajokba is átkerült, pl. a misék egyes tételeibe.

Miután a iubilációk túlzottan elszaporodtak, az egyház úgy próbált segíteni ezen, hogy a dallamok alá új szöveget íratott. Az így előállott műfaj a szekvencia – valamely motivum más-más hangfokon való többszöri ismétlése -, a gregorián-zenében a mise változó énekeinek egyike. Ezután a szekvencia is nagyon elterjedt, ezt úgy szabályozták, hogy csak 5 szekvenciát engedélyeztek.

A szekvenciákhoz hasonlók a tropus-ok. (Kolorált dallam minden hangja alatt külön szöveg-szótag van.) A tropus olyan gregorián-műből származik, amelyben jubilálás volt. A szöveget úgy írták alá, hogy összefüggésben legyen a régi művel, illetve annak szövegével.

Az énekesek a gregorián dallamokat Rómában, az énekiskolában tanulták, melyet Gergely alapított. Aachenben, Párisban, Santiago del Compostellában, St. Gallenben is voltak ilyen énekiskolák. Ez utóbbiban működött Notker Balbulus - dadogó Notker - (840.k.-912.), a szekvencia-irodalom legjelentősebb képviselője. Kezdeményező szerepe mind az egyházi énekirodalomban, mind elméleti téren vitán felül áll.

A tanulás főmódja a memorizálás volt. A szöveget leírták, a dallamot pedig a kántor éneklése után hallásból tanulták meg. (*Más leírásokban olvasható, hogy ez a tanulási mód annyira hosszú időt vett igénybe, hogy a szükséges repertoár megtanulása 10 évig is eltartott.) Később áttértek a dallamok írásbeli rögzítésére. Ezzel vette kezdetét az európai hangjegyírás. A kántor a levegőbe kheironimikus jeleket rajzolt, ezek emlékeztették az énekeseket a dallam emelkedésére, ereszkedésére. Ezeket a jeleket vetették először papírra, így kódexekbe leírva neumáknak (a dallam irányát mutató jelzések) nevezték. Kísérleteztek a vonalrendszerrel is, de a vonalak száma nem volt meghatározva. Általában 4-6 vonalat használtak. A finálist piros, a dominánst zöld vonalra írták.

A hangjegyírás alapjai [szerkesztés]

1000 körül egy GUIDO nevű arezzoi (Arezzói Guido)szerzetes vetette meg a mai hangjegyírás alapjait. Eltűnnek a neumák és a szótagok is a vonalközökből, és helyettük hangjegyeket írnak nemcsak a vonalközökbe, de a vonalakra is. Bevezetik az F és C kulcsot. Ezek a kulcsok akárhol elhelyezkedhettek. A hangjegyek négyszög alakúak voltak, értékükre is utaltak. A négyvonalas rendszer szilárdult meg. Ma is 4 vonalon írják a gregorián dallamokat.

A gregorián zene un. nagyritmusban van. Gyökere a beszéd természetes ritmikai folyama. A ritmikus alapegység a taktus (érintés) volt - egy normál lélegzet idejű. Ezt először longa-nak, majd brevis-nek nevezték. További felező osztások útján következtek: semibrevis, fusa, semifusa, minima, semiminima. Ezeket az osztásokat prolatio-nak nevezték. Volt prolatio maior és prolatio minor, aszerint, hogy 2 vagy 3 részre tagolódott egy egység. A mű ritmikus tagolódása rendszerint hármas osztású volt. Ez a hármas tag volt a tempus perfectum (tökéletes időbeosztás) - a Szentháromság visszatükröződése.

A középkori hangjegyírás nem ismerte az ütemvonalat, nem volt rá szükség, mert a szöveg adta a lüktetést. Ezért folyamatosan írták. A tagolódást jelek mutatták a sor elején. ∅ = tempus perfectum, vagy integer valor notarum - hangjegyek változatlan időbeli értéke; C= tempus imperfectum, {C=brevis az alapütés}. Tempójelzés nem volt, a brevis egy tactus, ezt osztották szükség szerint, így meg lehetett állapítani a tempót. (A tempójelzést csak 1600 körül vezették be.) A tempus perfectum volt az alapdallam, ennek augmentációi és diminuciói- (nagyobbítás, kisebbítés) a kísérő páros (proportio dupla) vagy páratlan ütemű (proportio tripla) variációk.

Ennek szemléltetésére Pierre de La Rue (1452. k. Tournai-1518. Courtrai) franko-flamand zeneszerző Missa L’homme armé művének rövid részletét hozom példaként. (Mise a Fegyveres ember kezdetű dalra.) La Rue Szép Fülöp, majd Ausztriai Margit szolgálatában állt, később Cour ertraiban kanonok volt. Néhány más műve: Beate Virginis; Puer natus; Sexti.* [1] Ez volt a menzurális jelzés.

A gregorián írásnál volt egy másik gyakorlat is. Arezzoi Guido után négyes vonalrendszerbe írták a dallamokat. A szüneteket vonással"|" jelölték. Alapjául szolgált a „pater noster” kimondásának ideje. Ha a függőleges vonal csak egy vonalat metszett át, „pa”, ha kettőt, „pater”, ha hármat, „pater no”, ha négyet, akkor pedig „pater noster” kimondásának ideje a szünet mértéke.

Zenetörténeti példa-3.jpg

Arezzoi Guido a himnuszok között talált egy Szent Jánosról szólót (*egyes kutatók szerint ő írta ), melynek minden sora egy hanggal magasabban kezdődött: c d e f g a. E sorok első szótagjai után adta e hangoknak az ut re mi fa sol la elnevezést. Ez egy hexachord, középen félhang-távolsággal, tehát 1-1-1/2-1-1. A himnusz mai vonalrendszerben és hangjegyekkel leírva: A hangsor hetedik hangja a szent nevének kezdőbetűi - SJ=si

 

Zenetörténeti példa-4.jpg

 

 

 

Ha a gregorián ének ambitusa ennél nagyobb, akkor ezt a sort transzponálták. A „c”-ről induló hangsor neve hexachordum naturale, a „g”-ről induló hexachordum durum. Ha „f”-ről indul, közbeesik a „h” - tritonus-, ilyenkor leszállították, ennek neve hexachordum b-molle (lágy b). Ha erre nem volt szükség, b-durum nevet kapott és feloldójellel jelölték. A lényeg a szerkezet azonossága volt. A scholaban így tanította ezt Guido, más iskolák is átvették.

Az idők folyamán más hangnemek is kialakultak: eol a-tól a-ig, ion c-től c-ig. Mindegyiknek volt „hypo” skálája is. Ez nem egyezik a dúrral és a mollal, mert csak finálisuk volt, dominánsuk nem.

Miután a hangnemi rendszer kialakult, a Guido-féle rendszert kezdték megváltoztatni. Ut helyett do-t mondtak. A fent feltüntetett si is ekkor valósult meg. Ez mind csak a diatonikus zenére jó. (A ma használatos szolmizáció Gibelius-tól - 15.sz. - ered, sol=so, si=ti, kromatizálásnál felfelé „i”, lefelé „a” magánhangzót iktattak be, így lesz pl. mi-ből ma, fa-ból fi.) Dirigálásnál mindig a brevist ütötték doronggal vagy coturnus-szal. Guido előtt hangnemekben gondolkoztak, G. után hexachordokban, később ismét hangnemekben.

Középkori többszólamúság [szerkesztés]

Ars antiqua [szerkesztés]

A 9. sz második felében jelentkezett először a kétszólamúság. Ennek első nyoma Johannes Scotus Erigena angol filozófus De divisione naturae c. munkájában található - a kilencszázas években írja ezt a munkáját. Megemlíti az organum-ot, mint közismert kétszólamú éneklési módot. Kb. 100 évvel később Hucbaldus írja le, hogy milyen volt az orgánum. Egyik jellemzője: kvint- és kvartpárhuzamokban haladt. A cantus firmus mindig gregorián melódia volt, a másik szólam vagy fölötte, vagy alatta haladt kvint vagy kvart távolságban. Az eredeti dallamot tenor-nak nevezték (tenere=tartani).

Zenetörténeti példa-5.jpg

Később az orgánum háromszólamúvá vált. A cantus firmus alatt lévő szólam a contratenor, a felette lévő az altus. 1400 körül az altus fölé még a supremus (legfelső) került. Később a kontratenort bassus-nak (legalsó) nevezték. Így alakult ki fokozatosan a manapság is használatos négyszólamú kórus. Példaként egy 3 szólamú kolorált Conductust tekintsünk meg.

Zenetörténeti példa-6.jpg

Másfajta kétszólamúság volt a cantus gemellus - vagy gymel (ikerének). Ez is párhuzamos mozgású volt, de terc vagy hatod hangközökben történt. Angliából tejedt át Európába. Egy terc-hangközű példa:

Zenetörténeti példa-7.jpg

Harmadik éneklési mód - 1200 körül - volt a falsobordone vagy fauxbourdon - hamis basszus -, mely háromszólamú. Az alsó és középső szólam terc-, a középső és felső kvart-, az alsó és felső szextviszonyban van egymással, tehát sextakkordok sorozata. Ez alól az első és utolsó hang volt kivétel, itt alulról felfelé kvint- és kvart-hangköz, illetve az alsó és felső szólam között oktáv-hangköz volt. A kora-középkorban csak az oktávot érezték abszolút konszonánsnak. A kvintet relatív konszonánsnak hallották, ez csak a darab közben fordulhatott elő, a végén csak oktáv. Aztán a kvint is abszolút konszonánsnak lépett elő, s így haladt ez tovább. Később következett először a nagy-, később a kis-terc - relatív-, majd abszolút-konszonánsok sorában. Innen ered, hogy moll jellegű darab dúr akkorddal végződik. A fauxbourdont azért nevezték hamisnak, mert nem érezték konszonánsnak. (Még Mozartnál is kísért - a Requiem tiszta kvinttel végződik.) A hangközök lassanként a felhangok sorrendjében válnak konszonánssá.

Zenetörténeti példa-8.jpg

Negyedik formája a többszólamúságnak a discantus – széténeklés. Ez már ellenmozgásokban haladt, egyik szólam felfelé, a másik lefelé, de egymás között csak oktáv vagy kvint hangköz lehetett. Ezt a négyfajta éneklési módot contrapuncticusnak nevezték Punctus contra punctum (pont ellen pont) . Csak megadott gregorián ellenében lehetett másik szólamot komponálni. Ezeket a szólamokat csak fejből énekelték hozzá - Contra puncto alla mente. A leírt gregorián dallam fölé odaírták az éneklési módot - pl. cantus gemellus - , s így rögtön ki tudták számítani a másik szólamot. 1200 táján kezdett a négy éneklési mód összefonódni. Időnként az egyikre vagy a másikra hasonlítottak az énekkari effektusok. Egyes szólamokat kolorálni kezdenek, itt is megjelennek a melizmák. Bárhol lehetett kolorálni a gregorián cantus firmus kivételével. Ehhez nem lehetett hozzányúlni. Itt már a többszólamúságnak nem primitív, hanem fejlettebb formájáról beszélhetünk.

Körülbelül az 1200-1300-as évekkel lezáródik az ars antiqua. A régi művészet mesterei franciák, Leoninus és Perotinus a legismertebbek. Utóbbiról tudjuk, hogy „Magnus” jelzővel illették (tehát „Nagy Perotinus”). Eddig még nem beszéltünk kiemelkedőbb nevekről, mert az ókori és eddigi középkori művészet kollektív művészet volt, a zeneszerzők nem pályáztak egyéni dicsőségre. Csak 1200-tól látható a művek fölött a szerző neve. Leoninus és Perotinus a párizsi Notre Dame - akkor még Beata Maria Virgo-templom - orgonista-karnagyai voltak. Művészetük alapja az organum, főleg háromszólamú kolorált organum. Kettejük művészete között az a különbség, hogy Leoninus jobban ragaszkodott a gregorián szelleméhez, Perotinusnál már itt-ott népzenei elemek is jelentkeznek, s e mellett stilizál.

Ars nova [szerkesztés]

1300 táján kialakul az ars nova - új művészet. Elindítója Philippe de Vitry (1291-1361) - zeneszrző és zenetudós. Ars nova címen írt egy könyvet, és ennek a címe ragadt rá e korszak zenéjére. Főleg a hangjegyírás elméletével foglalkozik, azt egyszerűsíti, és képessé teszi bonyolultabb ritmusképletek kifejezésére. Kifejti nézeteit a dissonantia és consonantia terén is. Új irányt szab a zeneszerzési technikában.

Guillame de Machaut (1300.k.-1377. Reims) az orgánumot négyszólamúra fejleszti, a stílus élénkebbé válik, a szólamok dallamosabbak lesznek. Jellegzetes műve a reimsi koronázási mise, ez a zenetörténet első négyszólamú miséje. Új műfaj a chase (sasz) - vadászdal, mely kezük alatt alakul ki. Ezeknek szövege vadásztémájú, zenéjében programszerű festésmódot alkalmaznak. Ezek a dalok a vadászat különféle monumentumait akarják visszaadni. A vad üldözésének képe külső kottaképben is megjelenik. Egyik szólam üldözi a másikat, úgy, hogy ugyanazzal a motívummal később lép be. Ebből alakul ki a kánon. Machaut művészete átterjed Itáliába is, csak ott caccianak nevezik.

A kor olasz muzsikája tele van kétszólamú művekkel, amelyeknek dallamai a divatos költemények, főként madrigálok és ballaták verssorait zenésítik meg. A trecento-kori madrigál két-három strófás, szakaszonként háromsoros, soronként 7-11 szótagos költemény. A ballata öt sorának megzenésítéséhez a zeneszerző két dallamot használ, és ezeket ABBAA képlet szerint teszi a szöveg fölé.

Olaszországban e műfajok legnagyobb művelője Francesco Landino (1325-1397) orgonista és zeneszerző, hangszerfeltaláló és -játékos. Gyermekkorában megvakult, s ezután csak a zenében vigasztalódott. Virtuóz módon játszott orgonán, fuvolán, lanton és gitáron. Stílusa: olasz hangvételt használ, még dallamosabb, mint a francia. Sajátságos a landinoi zárlat: a vezérhangról először a 6. fokra megy, s csak utána a finálisra - do’-ti-la-do’. Másik jellegzetessége az ochetus (csuklás), melyben egy-egy szó szótagjai között szüneteket tart. Ez alkalmas ijedtség, bánat, sóhaj kifejezésére. Megjelenhet vízszintesen, tehát egy szólamban, vagy függőlegesen, két vagy több szólamban is ( pl vi-gyázz,ve-szély!).[2] Jellemző a korra az un. motetus. Többszólamú szerkesztési mód. Közismert egyházi vagy világi dallamok kerülnek egymás alá és fölé egy időben és egyszerre oly formán, hogy elfogadható többszólamú hangzást adjanak. A zeneszerzők mind papok voltak.