Zenélni...

Válogatás Pongrácz Zoltán a zene történetéről szóló előadásaiból 3. rész


2013. június 20. 15:01

A kiváló zeneszerző, karnagy és pedagógus 1961-64 között tartott előadásaiból wikipedia-án  Terckvart  által 2003-ban közétett anyag részletes információt tartalmaz.

 

Középkori többszólamúság [szerkesztés]
Ars antiqua [szerkesztés]
A 9. sz második felében jelentkezett először a kétszólamúság. Ennek első nyoma Johannes Scotus Erigena angol filozófus De divisione naturae c. munkájában található - a kilencszázas években írja ezt a munkáját. Megemlíti az organum-ot, mint közismert kétszólamú éneklési módot. Kb. 100 évvel később Hucbaldus írja le, hogy milyen volt az orgánum. Egyik jellemzője: kvint- és kvartpárhuzamokban haladt. A cantus firmus mindig gregorián melódia volt, a másik szólam vagy fölötte, vagy alatta haladt kvint vagy kvart távolságban. Az eredeti dallamot tenor-nak nevezték (tenere=tartani).
Zenetörténeti példa-5.jpg
Később az orgánum háromszólamúvá vált. A cantus firmus alatt lévő szólam a contratenor, a felette lévő az altus. 1400 körül az altus fölé még a supremus (legfelső) került. Később a kontratenort bassus-nak (legalsó) nevezték. Így alakult ki fokozatosan a manapság is használatos négyszólamú kórus. Példaként egy 3 szólamú kolorált Conductust tekintsünk meg.
Zenetörténeti példa-6.jpg
Másfajta kétszólamúság volt a cantus gemellus - vagy gymel (ikerének). Ez is párhuzamos mozgású volt, de terc vagy hatod hangközökben történt. Angliából tejedt át Európába. Egy terc-hangközű példa:
Zenetörténeti példa-7.jpg
Harmadik éneklési mód - 1200 körül - volt a falsobordone vagy fauxbourdon - hamis basszus -, mely háromszólamú. Az alsó és középső szólam terc-, a középső és felső kvart-, az alsó és felső szextviszonyban van egymással, tehát sextakkordok sorozata. Ez alól az első és utolsó hang volt kivétel, itt alulról felfelé kvint- és kvart-hangköz, illetve az alsó és felső szólam között oktáv-hangköz volt. A kora-középkorban csak az oktávot érezték abszolút konszonánsnak. A kvintet relatív konszonánsnak hallották, ez csak a darab közben fordulhatott elő, a végén csak oktáv. Aztán a kvint is abszolút konszonánsnak lépett elő, s így haladt ez tovább. Később következett először a nagy-, később a kis-terc - relatív-, majd abszolút-konszonánsok sorában. Innen ered, hogy moll jellegű darab dúr akkorddal végződik. A fauxbourdont azért nevezték hamisnak, mert nem érezték konszonánsnak. (Még Mozartnál is kísért - a Requiem tiszta kvinttel végződik.) A hangközök lassanként a felhangok sorrendjében válnak konszonánssá.
Zenetörténeti példa-8.jpg
Negyedik formája a többszólamúságnak a discantus – széténeklés. Ez már ellenmozgásokban haladt, egyik szólam felfelé, a másik lefelé, de egymás között csak oktáv vagy kvint hangköz lehetett. Ezt a négyfajta éneklési módot contrapuncticusnak nevezték Punctus contra punctum (pont ellen pont) . Csak megadott gregorián ellenében lehetett másik szólamot komponálni. Ezeket a szólamokat csak fejből énekelték hozzá - Contra puncto alla mente. A leírt gregorián dallam fölé odaírták az éneklési módot - pl. cantus gemellus - , s így rögtön ki tudták számítani a másik szólamot. 1200 táján kezdett a négy éneklési mód összefonódni. Időnként az egyikre vagy a másikra hasonlítottak az énekkari effektusok. Egyes szólamokat kolorálni kezdenek, itt is megjelennek a melizmák. Bárhol lehetett kolorálni a gregorián cantus firmus kivételével. Ehhez nem lehetett hozzányúlni. Itt már a többszólamúságnak nem primitív, hanem fejlettebb formájáról beszélhetünk.
Körülbelül az 1200-1300-as évekkel lezáródik az ars antiqua. A régi művészet mesterei franciák, Leoninus és Perotinus a legismertebbek. Utóbbiról tudjuk, hogy „Magnus” jelzővel illették (tehát „Nagy Perotinus”). Eddig még nem beszéltünk kiemelkedőbb nevekről, mert az ókori és eddigi középkori művészet kollektív művészet volt, a zeneszerzők nem pályáztak egyéni dicsőségre. Csak 1200-tól látható a művek fölött a szerző neve. Leoninus és Perotinus a párizsi Notre Dame - akkor még Beata Maria Virgo-templom - orgonista-karnagyai voltak. Művészetük alapja az organum, főleg háromszólamú kolorált organum. Kettejük művészete között az a különbség, hogy Leoninus jobban ragaszkodott a gregorián szelleméhez, Perotinusnál már itt-ott népzenei elemek is jelentkeznek, s e mellett stilizál.
Ars nova [szerkesztés]
1300 táján kialakul az ars nova - új művészet. Elindítója Philippe de Vitry (1291-1361) - zeneszrző és zenetudós. Ars nova címen írt egy könyvet, és ennek a címe ragadt rá e korszak zenéjére. Főleg a hangjegyírás elméletével foglalkozik, azt egyszerűsíti, és képessé teszi bonyolultabb ritmusképletek kifejezésére. Kifejti nézeteit a dissonantia és consonantia terén is. Új irányt szab a zeneszerzési technikában.
Guillame de Machaut (1300.k.-1377. Reims) az orgánumot négyszólamúra fejleszti, a stílus élénkebbé válik, a szólamok dallamosabbak lesznek. Jellegzetes műve a reimsi koronázási mise, ez a zenetörténet első négyszólamú miséje. Új műfaj a chase (sasz) - vadászdal, mely kezük alatt alakul ki. Ezeknek szövege vadásztémájú, zenéjében programszerű festésmódot alkalmaznak. Ezek a dalok a vadászat különféle monumentumait akarják visszaadni. A vad üldözésének képe külső kottaképben is megjelenik. Egyik szólam üldözi a másikat, úgy, hogy ugyanazzal a motívummal később lép be. Ebből alakul ki a kánon. Machaut művészete átterjed Itáliába is, csak ott caccianak nevezik.
A kor olasz muzsikája tele van kétszólamú művekkel, amelyeknek dallamai a divatos költemények, főként madrigálok és ballaták verssorait zenésítik meg. A trecento-kori madrigál két-három strófás, szakaszonként háromsoros, soronként 7-11 szótagos költemény. A ballata öt sorának megzenésítéséhez a zeneszerző két dallamot használ, és ezeket ABBAA képlet szerint teszi a szöveg fölé.
Olaszországban e műfajok legnagyobb művelője Francesco Landino (1325-1397) orgonista és zeneszerző, hangszerfeltaláló és -játékos. Gyermekkorában megvakult, s ezután csak a zenében vigasztalódott. Virtuóz módon játszott orgonán, fuvolán, lanton és gitáron. Stílusa: olasz hangvételt használ, még dallamosabb, mint a francia. Sajátságos a landinoi zárlat: a vezérhangról először a 6. fokra megy, s csak utána a finálisra - do’-ti-la-do’. Másik jellegzetessége az ochetus (csuklás), melyben egy-egy szó szótagjai között szüneteket tart. Ez alkalmas ijedtség, bánat, sóhaj kifejezésére. Megjelenhet vízszintesen, tehát egy szólamban, vagy függőlegesen, két vagy több szólamban is ( pl vi-gyázz,ve-szély!).[2] Jellemző a korra az un. motetus. Többszólamú szerkesztési mód. Közismert egyházi vagy világi dallamok kerülnek egymás alá és fölé egy időben és egyszerre oly formán, hogy elfogadható többszólamú hangzást adjanak. A zeneszerzők mind papok voltak.