Zenélni...

Válogatás Pongrácz Zoltán a zene történetéről szóló előadásaiból 6. rész


2013. június 20. 15:24

A kiváló zeneszerző, karnagy és pedagógus 1961-64 között tartott előadásaiból wikipedia-án  Terckvart  által 2003-ban közétett anyag részletes információt tartalmaz.

 

Barokk-zene [szerkesztés]
A zene barokk kora kb. 1600-tól 1750-ig tart. „Parókás stílus”-nak is nevezték, mert a barokk oszlop csavart, mint a parókák fodrai. A kifejezés valószínűleg a művészettörténettől kölcsönvett portugál barocco (szabálytalan alakú gyöngy) szóból ered.
A barokk zene összefoglaló klasszikus zene, a 4. klasszikus kor. Elsősorban hangszeres vonatkozású. Az eddigi hangszeres kísérletek kivirágzanak, kialakul a continuo-technika. (continuo=folyton játszik) Ez az énekkarnál jól beválik. A zenekar háromszólamú és a zene polifonikus szerkezetű. Nagy hangterjedelme miatt helyenként a hangzás kiegyenlítetlen, harmonikus hézagok keletkeznek. Ezeket egyenlíti ki, tölti be a kontinuó, melyet akkordhangszer, csembaló, orgona, hárfa vagy lant játszik, gyakorta több is egyszerre. Ekkor kezdődik a funkciós zene. Az akkordokat számozott basszussal írják meg, erről a barokk kor a generálbasszus kora elnevezést is kapja. Nagyon képzett kontinuósra volt szükség, mert a számozott basszus-játék cifrázatokkal történt. Nagy tere volt a rögtönzésnek, mely tulajdonképpen a számozott basszus-játékkal indult el. A rögtönzés aztán átterjed a dallamvivő hangszerekre is. Igen gazdagon hangzott. A mai cigányzenekari technika hasonlít a barokk-kor technikájához.
A barokk korban alakul ki a teraszdinamika. Két dinamikai fok - pl. forte és piano között nincs fokozatos átmenet. Később keletkezik a fortissimo és pianissimo. Mindezek teraszokként következnek egymás után. Kialakul az echo - visszhanghatás. Egy és ugyanazon frázis kétszer egymásután hangzik fel :f-p. Ezt a zeneszerző nem jelzi, ezt tudni stíluskövetelmény! Akusztikai crescendo volt, de ez nem stílussajátság. Tulajdonképpen a fizikából ered, melyet egy kicsit meg lehet erősíteni. A barokk zenére jellemző az egytémájúság. Egy kis témából keletkezik egy nagyszabású mű. Ez a téma magában rejti a logikus folytatást, nincs lezárva, nyílt. Versenyműveknél van két téma egy tételben, külön témája van a zenekarnak és a szólistának, tehát valójában ez is egytémájú.
A barokk zenében egybeolvad az egyházi és világi jelleg. Azelőtt pusztán a hangzásból meg lehetett állapítani, hogy egyházi vagy világi zene hallható. Itt ez a különbség eltűnik, csak a címből vagy a szövegből állapítható meg az egyházi vagy világi jelleg. Az énekszólam hangszer-jellegűvé válik. (Éneklési technika fejlődése.)
Új formák. Fuga az uralkodó forma. Többszólamú polifon forma, melynek 1 témája van. A témát valamelyik szólam intonálja az alaphangnemben - dux - (vezér). Befejezés után rögtön belép egy másik szólamban a comes - (társ) - domináns-hangnemben, ekkor az első ellenszólamot - contrasubiectum - játszik. Ha a fuga két szólamú, akkor több belépés nincs. Ha van, akkor a 3. szólam tonikán, 4. dominánson, 5. ismét tonikán hozza a témát - ezek közül akárhány szólamú lehet. A comes a dux transzponálása, mely nem mindig pontos. Esetenként bizonyos hangközök megváltoztatásával visszakanyarodik az eredeti hangnemhez, ez a tonális válasz. A hangról-hangra való transzponálás areális válasz. A szerző ebben az expositio néven jelzett részben bemutatja a témát, majd annak valamely jellegzetes figurájából szekvenciát hoz létre - ez 3-nál több nem lehet, de ennek egy még kisebb részéből újabb szekvenciát készíthet. Ez után kis coda következik mellyel azonban nem jöhet létre éles záradék. Vagy rögtön tovább megy, vagy sext-helyzetben zárja le, s ez megkívánja a folytatást (tul.képpen a hallgató kívánja, hogy ott folytatásnak kell következnie.), mely a kidolgozási részhez vezet. Itt annyi a megkötöttség, hogy új témát nem hozhat. A változatosság fenntartása miatt ezért többször kell modulálnia, a témát más-más hangnemben beléptetnie, az alaphangnemet itt nem is érinti. A zárórészben - melyet reexpositionak is nevezünk - tér vissza a téma ismét az alaphangnemben. Ebben a részben szokás a torlasztás, tehát a téma egyik szólamban való befejezése előtt egy másik szólamban is megszólal, stb. Ez néha már a kidolgozási részben is megjelenik. A fuga tipikus barokk forma. Van kettős fuga is - 2 téma. Vagy két expozició van, vagy együtt exponálja a két témát. A hármas vagy négyes fugát is kettős fugának nevezik. Fugetta=kis fuga, a fugatoban csak az expozíció jelenik meg, utána homofonná válik.
Inventio. Ez is tipikus barokk-forma. Különösen az expozícióban vannak eltérések. Pl. a domináns hangnemben való témabelépést tonikai témabelépés is helyettesítheti. Az expozíció végén éles záradék van. Néha megtörténik, hogy a kidolgozási rész nem modulál, hanem egy állandó hangnem kristályosodik ki.
concerto - verseny - is akkor alakul ki. Itt két dallam áll egymással szemben - egymás után - kontinuóval. Kialakulása:
  1. énekhang énekhanggal koncertál;
  2. ének és hangszer koncertál;
  3. hangszer koncertál hangszerrel kontinuó kíséretében.
Ez tovább fejlődött. Az egyetlen kísérőhangszer helyébe lépett a zenekar, A kontinuó-hangszer mellékes szerepet kap. Később a zenekarral kisebb együttes - 4 hangszer - áll szemben, ez a concerto grosso.
A barokk korban alakul ki a szólókoncert. Ilyen pl. az orgonaverseny.
Zenekar énekkarral is koncertál, Bach concertonak nevezte kantátáit is. A koncert hangszerelése:
  1. soli - a zenekarban csak a szólisták játszanak;
  2. ripieno - kisegyüttes, pl. első két pult;
  3. tutti - egész zenekar játszik. Mindezek mellett a continuo mindig szól.
A korábban kialakult sonata és cantata formát a barokk-kor is műveli. Ezeknek előadási hely szerint két típusa van: templomban sonata da chiesacantata da chiesa; nem egyházi szövegű a cantata profana.
Legnagyobb barokk szerzők [szerkesztés]
Johann Sebastian Bach (1685. Eisenach-1750. Lipcse) Német muzsikus családból származott. Fiatal korában észre vették zenei hajlamait. Már ifjúkorában zenei állást vállalt a weimari herceg szolgálatában udvari és templomi karnagyként. Innen ment Lübeckbe Buxtehude-hoz tanulni, majd hosszabb ideig Kötenben volt. Utolsó állása: a lipcsei Thomaskiche (27 év) orgonistája, kántora, egyetemi zeneigazgató. A lipcsei templom evangélikus. A szertartás nagyrészt még katolikus volt, tehát sok mise keletkezett. 4 éven át minden vasárnapra kantátát írt. Bár ő még egyházi koncertnek nevezte kantátáit, a kantátának ekkor már a líraiság volt a jellemző vonása.
Wohltemperiertes Klavier-(jól hangolt zongora) 48 preludium és fuga (2-2) minden hangnemben. Bach idejében a hangolás még a tiszta kvinten alapult. Ha „c”-re hangolták az orgonát vagy csembalót, akkor csak C-dúrban lehetett tisztán játszani. Minél messzebb távolodott a zenemű ettől a hangnemtől, annál hamisabbá vált, ezért nem lehetett modulálni. Werckmeister András dolgozott ki egy rendszert, melyben az oktáv kivételével minden hangköz hamis, minden kvintet bizonyos számú rezgéssel kisebbre vett. A fül ezt a kis eltérést már elfogadja. E módosítás alapján már lehetett modulálni. Ez a jó hangolás. A kínaiak ezt jóval korábban feltalálták. Jóltemperált hangolás(*Más forrásokból megtudható, hogy erre való törekvés már Werckmeister előtt is volt, ő valósította meg az un. középhangolást, mely azt eredményezte, hogy 3 #-ig, 3 b-ig el lehet térni a C-dúrtól, s még elfogadhatóan hangzik. Még azzal az előnnyel is bírt, hogy nem teljesen egyformák a hangnemek, mint ma.) Bach a kétkötetes Wohltemperiertes Klavier c. művével mutatja be ezt a lehetőséget.
Művei még: mintegy 400 kantátájából 200 maradt ránk - ezek 95 %-a egyházi -;oratóriumok, melyek tul.képpen kantátaciklusok, és együttesen alkotnak oratóriumot; rengeteg motetta, melyek nem azonosak Palestrina elgondolásával, német szövegűek, hangszer is járul hozzájuk, közel állnak a kantátához; korálok - a korál nemzeti nyelvű népének -; orgonára írt preludiumok és fugák; korálfeldolgozások; concerto-grossok; 6 branderburgi verseny; két és háromszólamú invenciók, szólóhegedű- és csembalóversenyek, stb.
Külön kell itt beszélni a kantátáról, oratóriumról, melyek a barokk-korban alakultak ki. Kantáta - oratórium - opera szerkezetileg azonos műfajok. Különös jelentősége van az oratóriumnak. Bach oratóriumai szerkezetükre nézve kantátaciklusok, melyek lazán fonódnak össze oratóriummá. Oratórium= imaterem, innen kapta elnevezését a műfaj, ezzel a névvel illettek abban az időben minden epikai művet. Imatermekben imádkoztak, olvastak fel, majd énekeltek el szent történeteket. Ez énekek gregorián-dallamok voltak, majd polifonikus kórusművek. Később aztán a templomban adták elő ezeket.
Az oratórium sajátságos fajtája a passio ˙(szenvedés). Passio Domini nostri Jesu Christi - a mi urunk, Jézus Krisztus szenvedése. Passió tárgya csak ez lehetett. Korábbi előzményei is voltak, Obrecht, Lassus és mások is írtak passiót. A régi passiókban az evangelista, ki a történetet elmondja (énekli), bariton énekes volt, Jézus basszus, minden más szereplő tenor. Első típusa a gregorián-passio. Később alakult ki a motetta-passio. Ebben a turba - tömeg - részletek már motetta formájúak voltak. A protestánsoknál létre jött a choralpassio , mely ’a capella’ kórusmű volt. Ezek hellyel-közzel keveredtek is egymással. [5]
Bach 4 passiót írt, de csak 2 maradt fenn, a Máté-, és a János-passió. Ő nemcsak a bibliai szöveget dolgozza fel, hanem áriákat, duetteket, korálokat illeszt bele. Máté-passio: két kórus, két zenekar, képletes szereplő: Sion leánya, nép, hívők serege - tehát hatalmas apparátus. H-moll mise az egyik csúcspont művészetében. Magnificat c. művét tartják Bach legjobb kompozíciójának. Világi művei még: Goldberg-variációk csembalóra; Musikalisches Opfer – (Zenei áldozat); Kunst der fuge - (A fuga művészete).
Nem kihagyható Bach művészetéből a variáció két formája, a passacaglia és a chaconne. Mindkettő a 16. században alakult ki. Előbbi alapja a basso-ostinato, a basszus-szólamban állandóan visszatérő téma, mely fölé variációk sorozatát szerkeszti a szerző. Utóbbi a harmóniák sorozatos ismétlődésére van építve. Nevezetessé Girolamo Frescobaldi tette.
Zenetörténeti példa-10.jpg
Bach művészete elsősorban hangszeres stílus. Ez még vokális műveiben is kiütközik, sok a koloratúra, nehéz énekelni. Műveiben a homofon és polifon elemek fele-fele arányban egyesülnek, tiszta polifónia fugáiban, kánonjaiban és invencióiban van. Jellegzetes Bach ritmikája. Mai Bach-szemléletünket Albert Schweitzer (1875.-1957.) kutatásai alapozzák meg. Ő orvos és orgonaművész volt, életének nagy részét Afrikában töltötte, ott fejtett ki önfeláldozó orvos-misszionáriusi tevékenységet. Stílustanulmányokat folytatott Bach műveiről, mert feltűnt neki, hogy bizonyos ritmusképletek állandóan visszatérnek, s ezek valami kifejezésének szolgálatában állnak. Végigtanulmányozta Bach összes kantátáit, motettáit, oratóriumait, s kicédulázta az összes azonos ritmusképletet, a hozzátartozó szöveggel együtt. Így fedezte fel, hogybizonyos ritmusképletek mindig ugyanazokhoz az érzelmekhez kapcsolódnak. Hangszeres műveiben is megtalálta ugyanezeket a ritmusképleteket, s rájött, hogy egy-egy ilyennél mindig ezekkel azonos érzelmeket kell a mű előadása során produkálni.
Georg Friedrich Händel (1685.Halle-1759.London). Azok a stílussajátságok, melyek Bachra jellemzőek, jellemzőek Händelre is. Németszármazású zeneszerző, korán mutatkoztak zenei tehetségének jelei, szülei azonban elvégeztették vele az egyetemet, zenei pályafutása csak ezután kezdődött. Rövid németországi működése után Londonba került, és bekapcsolódott az angol zenei törekvésekbe. Az angolok ma is saját zeneszerzőjüknek tekintik. Bach mellett a barokk-kor legjelentősebb alakjává válik.
Kettőjük között alapvető különbség, hogy Bach inkább lírai és szubjektív érzéseket önt a zenébe, Händel pedig drámai és epikai természet. Stílusa többrétű mint Baché. Händel sokat utazik, magába szívja a külföldi zenei impulzusokat Nála is egyensúlyban vannak a homofon és polifon elemek, de bizonyos műfajoknál kezd a homofónia felé vonzódni. Ez a fugákban tűnik fel különösen, melyekben megnyilvánul a keresztmetszeti harmonikus szerkesztés. Kórustechnikában is bizonyos fokig akkordszerű.
Oratóriumai tárgyát túlnyomóan a bibliából veszi, kisebb részük görög mitológiai vagy történelemtárgyú. Tárgyválasztása valami módon mindig illik az akkori társadalmi viszonyokra. Oratóriumai a korábbiaktól eltérnek annyiban, hogy feltűnően nagy szerepe van a kórusnak. A cselekmény olyan, hogy a tömeg - mint a görög drámákban - aktív szerepet tölt be. Ezek a kórusok túlnyomóan nagy homofon tömbök. Itt-ott polifonok, de mindig kimutathatók függőleges irányban a harmóniák. Oratóriumai: Saul, Eszter, Sámson, Judás-makkabeus, Messiás.
Messiás szerkezete eltér a többitől. A többinél a testo - zenerészek közötti szöveg - elmondja a történetet (cecitativo), a szereplők lírai képeket jelenítenek meg. A Messiásban nincs testo, sőt szereplők sincsenek, csak szólisták. Cselekménye sincs, a szöveget maga H. válogatta össze az Ó- és Újszövetségből. 27 változata van. Ennek oka, hogy a szerző is nagyra értékelte, sok helyen előadatta, de mindenhol alkalmazkodott a helyi lehetőségekhez, néha rövidített, máskor hozzáírt.
Saját hangszerelését - 2 continuo (csembaló, orgona), vonószenekar, 1-2 fa- és rézfúvó - ma már nem használjuk. Sokan áthangszerelték. Ezek közül a két legjobb Mozart és Mendelssohn hangszerelése. Ma már majdnem kizárólag Mozartét lehet hallani. Ő is rövidített rajta, így is 3 óra. Chrysander húzásokat alkalmazott ennél is, manapság általában így adják elő. Sokszor bedíszletezve, szcenírozva adták elő, ilyenkor tablószerűen vannak a szereplők a díszletek között elhelyezve. Mozgás csak akkor van, ha bejön vagy kimegy az énekes, vagy az ülő énekes feláll.
Operái közül ma már csak a Xerxes és a Julius caesar van műsoron. Ezeket H. a Convent Garden Operának írta - ő ott volt igazgató. Szerkezetük megegyezik az oratóriumok szerkezetével.
Művészetében különös helyet kap az Anthem, mely az anglikán egyház vallásos himnusza - az antifóna szóból ered. Az anthemek kb. olyan szerepet töltenek be nála, mint Bachnál a korálok, de ezek nem népénekszerűek, hanem magasztos szárnyalásúak. A gregorián himnuszokhoz hajlik inkább, és átmenet a gregorián és a korál között. H. művészetét végigkíséri.
Concerto grossok. Van csak vonószenekari kontinuóval, de van, melyben 1-2 fúvós is előfordul.
Szvitek. A szvit tánctételek sorozata. Vízizene, Tüzijáték. Versenyműveket is írt, köztük 6 orgonaversenyt.
Bach előtt és vele egyidőben működő barokk zeneszerzők [szerkesztés]
A barokk-korban - Bach előtt, és vele egyidőben - működtek még más jelentős zeneszerzők is, Arcangelo Corelli (1653–1713), Giuseppe Torelli (1658.-1709.) és Antonio Vivaldi.(1675.-1741.)
[[[w:Jean-Baptist Lully|Jean-Baptist Lully]] (1632.Firenze-1687.Párizs) a barokk-kor Bach előtti szakaszában élt és munkálkodott olasz származású francia zeneszerző, kit azért említünk itt külön, mert ő volt a francia operairodalom megalapozója. Fiatal korában szegényen élt, kocsmai hegedűs volt. Korán Franciaországba került, ahol bevették először a királyi nagy-, majd kis-zenekarba.
Munkájának első fázisára jellemző, hogy az olasz opera stílusából indult ki. Olasz nyelvű, olasz stílusú operákat olasz énekesek énekeltek. 1652-ben XIV. Lajos kinevezi udvari zenekara vezetőjévé. Lully legfőbb szándéka volt a francia nemzeti opera megteremtése. Nem ismerte jól a francia nyelvet, ezért a Theatre National-ban a legkiválóbb francia színészektől tanulmányozta a francia irodalmi nyelvet, a helyes kiejtést, jegyzeteket készített a hangsúlyról, ritmikáról a beszéd természetes dallammenetéről. Ritmusképleteket írt fel és a színészek beszédlejtését lekottázta. Prozódiájában az így tanultakat alkalmazta. Lully partitúráiban épp ezért sok a ritmusváltozás a helyes prozódiára való törekvés miatt. Tanulmányozta a francia zenét is, chansonokat, egyéb műzenét. Mindezek alapján alakított ki egy az olasz operától különböző stílust. Philippe Quinault személyében, ki pontosan megértette L. törekvéseit, jó szövegíróra talált. Termékeny szövegíró volt.
Lully stílusára jellemző, hogy műveiben sok a recitativo. Ez unalmassá tenné, de tarkítja ezeket kórusjelenetekkel. Kórusa 5-szólamú vegyeskar. Kórusművei melodikusak, zárt formában készülnek, túlnyomóan homofonok, csillogó hangzásúak. Áriát nem ismer. Egyhangúság elkerülése végett hosszú zenekari közjátékokat írt. Nevezetesekviharzenéi.
Zenekara: vonósok, kevés fafúvó - 1-2 fuvola , oboa, fagott, trombita -, ami éppen kéznél volt. Vonóskezelése jellegzetes. Ötszólamú vonószenekarában a cselló és a bőgő játssza a basszust, ezen felül van még 4 szólam, 1-2 hegedű, 1-2 brácsa, cselló és bőgő. Majdnem minden operájában van chaconne - régi táncforma, variációsorozat páratlan ütemű basszustémára. Operáiba sok (15-20), rövid ballettet illeszt. Ennek egyik oka, hogy XIV. Lajos szerette a táncművészetet, ő is fellépett. Ezek látványos attrakciók, lazán függnek össze a cselekménnyel, feladatuk a tarkítás. A király konstruálta a menüettetAz első menüett-zenét Lully írta. Innen indul el hosszú útjára.
Tőle ered a francia nyitány, mely háromrészes zenei forma.
  1. grave - méltóságos, patetikus.
  2. gyors.
  3. vagy visszatér az egész grave, vagy csak egy része.
E forma kialakulásának zenei oka az, hogy barokk stílus kontraszthatások elérésére törekszik, a Da Capo is ekkor alakul ki. A 3-as számnak nagy a jelentősége (tempus perfectus!). Társadalmi oka: a nyitány akkor hangzott el, amikor a király belépett - a királyi méltóság festésére a lassú zene alkalmas. A gyors rész az elhelyezkedés ideje alatt hangzott, s végül az első lassú rész visszatért. (Ennek fordítottja az olasz nyitány, melynek beosztása: gyors- lassú- gyors, - e stílust Alessandro Scarlattikezdeményezte.)
L. több mint 40 operát írt, egyik legkiemelkedőbb ezek közül: Cadmus és Hermyone. Ezeken kívül főleg egyházi műveket komponált. Te Deumának vezénylése közben megsérült és vérmérgezésben halt meg - dirigáló botjával saját lábába szúrt. Lully halála után a francia opera egy évszázadon át hanyatlott, ismét az olasz opera hódított, ám Lully emléke tovább kísértett, mert itt-ott kísérleteztek francia operával is.
Jean-Philippe Rameau (1683.-1764) francia zeneszerző útja elég rögös volt. Különböző helyeken működött mint orgonista és hegedűs, csak 1733-ban mutathatta beHippolíte és Aricie c. operáját egy gazdag pártfogó segítségével. Később mégis megérhette, hogyan válik műveinek hosszú sora a francia zenekultúra közkincsévé.
Rameau nagy érdeme, hogy 1723-ban megjelentette Traité d’harmonie c. művét - összhangzattan-könyv. Rendszerezte az addigi összhangzattani eredményeket, tőle ered az összhangzattani terminológia, nomenklatúra. A dúr és moll tonalitásból kiemelkedik a Tonika, Subdomináns és Domináns. Ezen a kadencián alapszik a zene kb. 1600-tól 1900-ig. Mindegyik csak a másikkal kapcsolatban jelent valami viszonylatot. Az I.-IV.(fok) nyitást, az V:-I. zárást jelent. A IV. és V. között van egy semleges zóna, ahol nincs nyitó-záró jelleg. A funkciós zene váza ez: hogy két akkord egymással milyen viszonyban van, azt a harmadik akkord dönti el. Ez teszi lehetővé a modulációt. Átértelmezés.
A Rameau-féle rendszerben tilalmak vannak: tiltott a kvint-, oktávpárhuzam, bővített másod-lépés. Ez stílussajátság a funkciós-rendszerben. Saveur (Szavőr) felfedezte a felhangokat. Rameau az ő akusztikai eredményeire alapozza összhangzattanát. Az első két felhang párhuzama tilos, mert nem ad új hangzást. A bővített másodot nehezen intonálhatónak érezték, mint régebben a tritonust.
A disszonanciát elő kell készíteni és fel kell oldani, mégpedig lefelé vezetve a disszonáns hangot, mely hangsúlyos helyen áll. A feloldásnak konszonanciát kell képeznie. A hangsúlytalan disszonancia csak átfutás esetén jó. Minden akkord alterálható - félhanggal le vagy fel -, így vezérhang jön létre, mely a célzott hangnemhez vezet. Az alterálás során ’keresztállás’ nem jöhet létre. (Mindezek összhangzattani fogalmak és szabályok, melyeket itt csak, mint zenetörténeti újdonságokat említünk meg.) Fontos: ugyanebben az időben alakul ki a temperálás, mely nélkül az összhangzattant nem lehet megvalósítani.
Cristoph Willibald Gluck (1714.-1787.) Csehországban született német zeneszerző, az opera korszakos jelentőségű reformátora. Egy ideig Prágában, mint templomi énekes, tánctermi hegedűs keresi meg kenyerét. Németországban is dolgozott, de működésének súlypontja Franciaország. Itt születnek meg operareformjai.
Eddig a francia operában is a bel canto-ra - szép éneklés - fektették a fősúlyt, mely a nápolyi operából eredt, tehát olasz hagyomány (A. Scarlatti.) Ekkor már az énekes maga is kicifrázta a melódiákat. Az ária formája ABA-CDC-ABA, melyben a harmadik részt cifrázták. Ez nagyon elburjánzott, a műveket kiforgatták eredeti formájukból. Az énekes beleavatkozott ilyenformán a komponista munkájába. Gluck ezek ellen kelt ki. Reformja fő elve: „Drámát vinni a színpadra”. Ennek szolgálatába állítandó a zene, kosztüm, díszlet, kellék, és minden egyéb. G. tehát nem a zenét reformálja, hanem az operaírás módját.
Elveit írásban is kifejti: első a dráma, ária csak ott szükséges, ahol egy érzelmet jobban el akarunk mélyíteni, de ennek is jellem- és helyzetfestő funkciója van. Az áriának ezért nem kizárólagos formája a Da Capo. A cselekmény megkívánja, hogy a zene teljesen alkalmazkodjék hozzá, még annak árán is, ha a zenei forma megbomlik - formabontás. A kórus, mely eddig szinte csak élő díszlet - sztaffázs - volt, itt is aktív szerepet vállal, mozog a színpadon. Táncnak, balettnek csak ott van helye, ahol logikusan kapcsolódik a cselekményhez. „Nem becsülöm sokra az olyan művészt, aki egész tudományát a talpában hordja.” A nyitány szervesen belevezet az operába, előkészíti a drámát. Vagy
  1. az egész opera drámai hangulatát adja és lezárja, vagy
  2. nem zárja le a nyitányt, hanem annak végén megy fel a függöny.
Motívikus munkát alkalmaz, a témát felszabadítja és más-más módon csoportosítja (Iphigenia Aulisban).
Művei: Iphigenia Aulisban; Iphigenia Taurisban; Orpheus - legnagyobb-szabású műve, melynek két változata a „római” és a „párizsi”. A római változatban Orpheus alt szerepét kasztrált férfiénekes énekelte. Ennek oka az volt, hogy az egyház nőket nem engedett énekelni. A kasztrált alt-hang igen fényes hang volt.
A kasztrálás a 19. században megszűnt, attól kezdve az ilyen szerepeket nők énekelték - nadrágszerepek. A párizsi változatban tenor-énekes énekelte ugyanezen szerepet, mert ott a kasztrálás nem volt divat. Vígoperái: Rászedett kádiMájus királynője. Utóbbi zenéje nem eredeti, más zenéiből később állították össze.
Monteverdihez hasonló szerepe van a zenetörténetben. M. a renaisanceból vezeti át a zenét a barokk-korba, Gluck a barokk-ból a klasszicizmusba.